13. rész - Vizicsata

   Gyerekként minden olyan egyszerű: sírunk ha éhesek vagy fáradtak vagyunk, és nevetünk ha megcsiklandoznak vagy jó kedvünk van. Felnőttként ez már egészen más. A nevetés talán megmarad, ám a szomorúságunkat mélyen elrejtjük, hogy mások számára a bennünk levő érzés észrevétlen maradjon. És így, minden csepp lehangoltság, csüggedtség, ugyanarra az útra vezet, a sötétség napról-napra egyre jobban felőröl, mígnem megtanulunk ezzel együtt élni. És mi történik? Az emberek képmutatóak lesznek, álarcot vesznek fel és megjátszák magukat, hogy úgy tűnjön, minden rendben.

   Jó, ha van egy személy, akinek kiönthetjük a lelkünket, aki meghallgat és megért. De mi van, ha túl gyávák vagyunk megszólalni, vagy a vállunkon cipelt teher kimondva csak elcsépelt önsajnálatnak tűnik?

12. rész - Ahogy a csillagok ragyognak

   Próbálok úgy tenni, mintha ott sem lenne, elfordulni tőle és figyelmen kívül hagyni a felettébb idegesítő jelenlétét, de mintha minden egyes lélegzetvétele egyre hangosabb lenne, az illata pedig minden másodperccel csak erősödne. A férfiparfüm szinte az emlékezetembe issza magát.

   Hangosan sóhajtva fordulok végül Taehyung irányába, és próbálom magamra erőltetni a legközönyösebb arcomat. A srác hatalmas szemei szégyentelenül merednek rám, és hiába próbálom állni a a tekintetét, valamiért rám tör a zavar. Mi a fenét bámul rajtam? Mintha olyan érdekes ember lennék...

11. rész - A háború kezdete

– Sora –

   Átvergődve az idekint összegyűlt tömegen, kereső tekintettel próbálok rábukkanni az egyetlen itt levő menedékemre, Eunbire. Amikor megtalálom a lányt, a szokatlanul gyorsan dobogó szívem kissé alább hagy, és a korábbi izgatottságom mellé némi öröm is szövődik. Pár nappal ezelőtt meg sem fordult volna a fejemben, hogy bármikor örülni fogok Eunbi jelenlétének, most mégis ő jelenti számomra azt a csepp biztonságot, amit itt találhatok.

– Rejts el valahová, kérlek! – próbálom meghúzni magam a lány vékony teste mögött.