2018. márc. 7.

16. rész - Hová tűntél?


   Az üzletben, a sorok között sétálva, szorosan fogom Mira kezét. Nem mintha egyedül nem tudna lépkedni utánam, és megmutatni, hogy mit szeretne, egyszerűen csak így szoktam meg. Titkon van bennem egy leheletnyi félelem, hogy a sok ember között egyszercsak eltűnik mellőlem.
Biztosan nagyon fáradt vagy – veszek le egy müzlis dobozt a polcról, a kislánynak mutatva, aki egy biccentéssel jelzi, hogy ez jó lesz.
Kicsit álmos vagyok – nyújtózkodik.
A szobámban lefeküdhetsz. Nekem késő délutánig óráim lesznek, de sietek haza, és majd játszhatunk valamit, rendben?
Nincsen nálam játék, anya csak ruhákat pakolt – válaszol lebiggyesztett ajakkal.
Akkor... veszek neked egyet – mondom, választás híján. – De nincs sok pénzem...
Szuper! – kiáltja el magát Mira, majd hirtelen feltöltődve az izgalomtól, elengedi a kezemet, és szaladni kezd, a játékrészleget keresve. Szerintem meg sem hallotta a mondatom második felét.
   Belehajítva még néhány dolgot a kosárba iramodok a lány után, aki a játékokkal teli polc előtt, csillogó szemekkel keresgél. Furcsa módon itt tűnik fel Eunbi is, a fején egy műanyag koronával, amit valószínűleg négy éves kislányoknak gyártottak. Akaratlanul is elnevetem magam a látványon.
Megvegyem neked? – kérdezem, kezembe véve a koronát.
Nem kell, már van egy.
Mi a halálért van egy műanyag koronád? – lepődök meg, visszaadva az említett tárgyat a barátnőmnek.
Királynőnek választottak a sulibálon – válaszol csípőre tett kézzel. – Milyen fiatal voltam még – gondolkodik el.
Csak pár hónap telt el azóta – rázom meg a fejem, majd egy gyors mozdulattal levéve a fejéről a koronát, visszateszem a polcra.
Pedig mintha évek lennének.
Való igaz, hogy mióta megkezdődött az egyetem, én is úgy érzem, sokkal több idő telt el – értek egyet Eunbi kijelentésével. – Vénülünk.
A magad nevében beszélj. Én most vagyok az életem fénypontjában. Annyian hívtak randizni, hogy dönteni sem tudok – dől neki a polcnak elvigyorodva.
Eunbi, nem gondolod, hogy kissé túlzásba viszed a pasizást?
Én legalább nem mosok kocsit – nyújtja a nyelvét.
Ez nem volt szép – bokszolok bele lágyan a vállába.

Mirának sikerül kihalásznia egy minden extrával felszerelt barbie-t, és mivel nincs szívem nemet mondani neki, úgy döntök, hogy inkább két hétig nem eszek, és megveszem neki a játékot. Széles mosollyal az arcán ugrál mellettem a kislány, ahogy elhagyjuk az üzletet, bár valójában nem tudom eldönteni, hogy ki örül jobban a játéknak, Mira vagy Eunbi. Legalább tudom, hogy mivel fogom meglepni a születésnapján a drága barátnőmet.
   Visszaérve a kollégiumba, ismertetem a váratlan helyzetet Hyemivel, és bocsánatot kérek a kellemetlengésekért. Hyemi azt állítja, hogy nincsen oda a gyerekekért, de nem fogja zavarni Mira jelenléte. Kissé megnyugszom, bár még mindig nem tudom, hogy mit kezdjek a kislánnyal, főleg, hogy nemsokára megkezdődnek az óráim.
Bundáskenyér jó lesz? – kérdezem, miközben bepakolok a minihűtőbe.
Aha – bólogat buzgón a kishúgom.
Átballagunk a folyosó közös konyhájába, majd a pultra ültetem Mirát, és mellette kezdek el tevékenykedni. A kislány érdeklődő tekintettel kíséri minden mozdulatomat.
Megleszel egyedül is, amíg vissza nem érek?
Igen.
Aludj majd, és ha éhes vagy, egyél. A hűtőben csak a mi cuccaink vannak. Ha szeretnél valamit, nyugodtan szólhatsz Hyeminek is, amíg még itthon van. – Milyen fura ezt kimondani... itthon. Hiszen ez csak egy szűkos kolléigiumi szoba. – Lehetőleg ne menj ki, mert nem ismered a környéket és eltévedhetsz. Ha visszaértem, majd elmegyünk sétálni. Addig játsz bent, van egy csomó könyvem, építhetsz belőlük – adom a lány kezébe a kész étellel tele tálat, mire azonnal falatozni kezd. Biztosan nem reggelizett, hiszen még korán van, az utazás pedig több mint három óra. Szegény lány, éhes és hullafáradt lehet.
   Most, hogy elköltöztem, anya kissé felszabadult. Két évtizeden keresztül nevelt engem és a nővéremet, és az egyik napról a másikra Mira is a gondoskodására szorult. Megértem, hogy belefáradt ebbe, szüksége van pár magára áldozott napra, egy kis kikapcsolódásra.
   Gyorsan össze kellene szednem magamat, hogy megáljak a saját lábamon, sőt ha sikerülne, akkor Mirára is vigyázatnék, hiszen megígértem neki.
Hé, pöttöm – túrok bele a selymes hajába. – Emlékszel még, hogy mit beszéltünk meg?
Hogy ha sok pénzed lesz, hozzád költözök? – válaszol csámcsogva.
Valahogy úgy – mosolygok rá bíztatóan. – Már nem kell sokat várnod.
És lehet majd saját kutyám is?
Hát persze – nevetem el magam a gyermeki lelkesedésén.
Úgy imádlak – nyújtózkodik felém, hogy megölelhessen. Készségesen lépek közelebb, majd átölelem az aprócska testét. Be fogom teljesíteni az ígéretemet, bármi áron.
Ki ez a szépség? – szólal meg egy kedves fiúhang a háttérből.
A kishúgom – fordulok a közeledő alak felé.
Jeon Jungkook – tartja a fiú a kezét a kislány irányába.
Mira kétes pillantással tekint rám, ám miután aprót biccentek, megfogja Jungkook kezét.
Mira – mondja halkan, igencsak szégyenlősen.
Örülök a találkozásnak – mosolyog rá Jungkook. Mira szorosan az oldalamhoz furakodva próbál elrejtőzni az idegen fiú elől.
Mit keresel itt? – kérdezem.
Éppen téged. Késésben vagy.
Most éppen honnan?
Ha nem csal az emlékezetem, akkor az első órádról – dől neki a pultnak, majd elvesz egy már félig kihült bundás kenyeret, és nagyot harap belőle. – Múlt héten összefutottunk az udvaron, mert mindketten az első óránkra indultunk, szóval most gondoltam összeszedlek, hogy együtt menjünk.
Az egyébként... – mutatok a kezében levő utolsó falat kenyérre. – Mindegy – rázom meg a fejem. Mira úgysem tudna többet enni. – És kösz, hogy értem jöttél, de van még időm.
Nagyjából – pillant a karórájára – hat perced van.
Az nem lehet – kapom el a kezét, hogy a saját szememmel láthassam az időt. Az óra azonban nem hazudik, és csupán egyetlen dolgot mutat, hogy magamhoz méltóan óriási késésben vagyok.

   Megkezdődik a rohanás. Jungkookot előre küldöm, mondván, hogy miattam ne késsen, én pedig a nagy sietség közepette félig ruhában állok be a zuhany alá. Csurom vizesen, egy szál törölközőben lépek ki a szobába, és így hajítom bele minden felszerelésemet egy táskába, majd a ruháim között kezdek keresgélni, hogy vállalható kinézetet varázsoljak magamnak, röpke fél perc alatt. Mindeközben Hyemi jóízűen nevet rajtam, Mira pedig észrevétlenül elalszik.
   Amikor végül sikerül elindulom - tíz perces késéssel - a pulzusom az egekben van, a hajam olyan, mintha egy hete nem fésülködtem volna, és a kollégium bejáratánál veszem észre, hogy a pólómat kifordítva vettem magamra. Egy biztos, ez sem az én napom.

Órákkal később, a utolsó előadásom előtt, az udvaron, egy padon punnyadok, azon gondolkodva, hogy meg kellene néznem, mit csinál Mira. Körülöttem a szokásos hármas csapat foglal helyet, osztozkodva a szenvedésemben. Úgy látszik mindenkit kikészít ez a hétfői nap.
Kibír még egy órát – simogatja a hátamat Eunbi, mintha érezné, hogy mekkora a nyomás rajtam. – Most úgy sincsen elég időd elmenni a koleszig, aztán vissza az előadásra.
Nagyon unhatja magát.
Talán Hyemi már vele van.
Hyemi? – ismételi meg YoonGi a lány nevét.
Az eddig elveszett szobatársam hírtelen előkerült – fordítom a srác irányába az arcomat. A kemény fa nyomja a bőrömet, de nincsen erőm felemelni a fejemet.
Az tök jó – löki meg kissé Jungkook oldalát a könyökével.
Ja, tényleg jó – utánozza le Jungkook YoonGi mozdulatát. Az egyik szemöldökét megemelve pillant a barátjára, majd nevetni kezdenek.
Mi van? – kérdezem furcsállva a viselkedésüket.
Semmi – vágják rá szinkronban.
Akkor nem viselkednétek így.
Hogy? – kérdezi Jungkook.
Furán – rántom meg a vállam. – De mindegy. Titkolózzatok csak.
Majd úgyis megtudod – mondja YoonGi, majd feláll a padról. – Húztam órára tökfejek – indul el, kihúzva a zsebéből egy pakk cigit. Meggyújt egy szálat, és beleszívva utolsót int nekünk, majd végleg elfordulva sétál el.
Ez meg miről beszél? – pillogtat Eunbi Jungkookra, de a fiú, mintha meg sem hallaná, a távolba kezd bámulni. Eunbi nem tűri sokáig a némaságot, ezért előhalászva a táskája mélyéből egy tollat, a legnagyobb szeretettel vágja azt a fiú fejéhez.
Mi a franc? – szökken fel a fiú. – Binnie, valaki máson vezesd le a feszültségedet. Nem volt meg a napi adagod, vagy mi?
De megvolt, sőt a mostani sráccal sokkal jobb volt, mint a korábbiakkal – jelenti ki büszkén, valamivel hangosabban, mint kellene. Úgy érzem a jelenlegi állapotomban nem fér rám egy ehhez hasonló beszélgetés végighallgatása, ezért erőt véve magamon, felállok a padról.
Mégis megnézem Mirát – indulok el, a hátamra véve a táskámat. – Később találkozunk.
Különösebben nincsen bajom azzal, hogy Eunbi előszeretettel váltogatja a hálótársait, végülis az ő felelőssége a védekezés, és az ő problémája lesz az is,  ha elkap egy betegséget. Fiatal, és a testére talán még én is ráizgulnék, érthető hogy kihasználja az adottságait, csak... Szingli lányként nem épp a legjobb hallgatni a beszámolóit, hiszen az én szexuális életem éppen valahol mélyen, a föld alá van elásva. Nem tudom eldönteni, hogy melyikőnk jobb.


   A szobámhoz érve, rossz érzés fog el. Túl nagy a csend odabent, de próbálom elhitetni magammal, hogy Mira alszik, vagy csak halkan játszadozik valamivel. Azonban amikor benyitok, csupán Hyemi takaróba bugyolált lényét fedezem fel. Sietősen lépek be a fürdőbe, reménykedve hogy a kishúgom ott rejtőzik, de ismét a felemésztő ürességgel szembesülök.
Nem vicces ez a bújócska – mondom hangosan, visszatérve a hálóba.
Kit keresel? – teszi félre Hyemi a laptopját, hogy rám figyelhessen.
A húgomat. Nem rémlik? Reggel érkezett – ráncolom a homlokomat.
Ja – eszmél fel a lány. – Azt hittem, hogy veled van. Amikor fejöttem, már nem volt itt.
Az nem lehet. Hiszen szóltam neki, hogy ne menjen sehová. Biztosan nincsen itt?
Ha én mondom, biztos lehetsz benne – bólogat Hyemi.
Hát ez... – indulok el a fejemet fogva. – Kibaszott élet – szaladok végig a folyosón, azon törve a fejemet, hogy hol kereshetném a lányt. Utolsó óra ide vagy oda, most az a legfontosabb, hogy megtaláljam Mirát, nem veszíthetem el őt is.
   A kelleténél jobban pánikolok, a szívem szinte kiszakad a mellkasomból, de hiába próbálom nyugtatni magam, félek, hogy a múlt megismételi magát.

Az aprócska Mira sírására ébredek. A kis testéből hihetetlen zaj tör elő, és percek után sem akar elhallgatni. Gyanakvóan sétálok át a nővérem szobájába, azt remélve, hogy SoHye és kisbaba is jól vannak. Hiszen mióta Mira megszületett, a nővérem teljesen rendbe jött.
   Belépve a sötét szobába, csupán Mira apró, rugdalozó teste fogad. Azonnal a kezembe veszem, és lágy ringatással próbálom nyugtatni, miközben a sötétben meresztve a szememet, a nővérem alakját próbálom felfedezni.
   Mira szerencsére hamar lenyugszik, és már álomba is merül, én azonban minden másodperc elteltével egyre idegesebb leszek. A fürdőhöz sietek, majd megmarkolva a kilincset, összeszorítom a szememet, és benyitok. Nem történhet ugyanaz, SoHye már jól van, nem lesz a földön, nem lesz minden véres.
   Kitárom a szememet, és hangosan sóhajtok fel, amint rájövök, hogy a fürdőben nincsen senki. Ám ekkor mozgást hallok a földszintről, ezért kifordulva a szobából, a lépcső felé veszem az irányt. Halkan lépkedek le a fokokon, majd a bejárathoz indulok, és az ajtóban egy halvány alakot fedezek fel.
   A kitárt ajtón keresztül beáramló kevéske fény megvilágítja az alakot, és pár másodperc múlva felismerem a nővéremet. Farmert és egy vékony kabátot visel, a fején egy simléderes sapkával, ami takarja az arcát. Egy jól megpakolt hátizsák lóg a hátán, aminek a pántját erősen szorítja az egyik kezével.
   Egymásra bámulunk, de nem szólalunk meg. Mintha tartanánk valamitől: én attól, hogy kilép azon az ajtón, és valami ostobaságot fog tenni, ő meg... talán a lebukástól.
   Közelebb lépdelek, és beszédre nyitom a számat, ám ekkor SoHye felemeli a kezét, majd a mutató ujját az ajka elé emeli.
Shh! – emeli fel a fejét, majd apró lépéseket téve hátrafelé, kisétál a házból, és becsukja az ajtót, az utolsó pillanatig tartva velem a szemkontaktust.
Némán állok a bejárat előtt, egyetlen sötét pontba meredve, azon gondolkodva, hogy a józan eszemre hallgatva, felköltsem a szüleimet, vagy eleget téve a nővérem kérésének, maradjak csendben.
   A nővéremet sosem lehetett kiszámítani, bár Mira születése után normális életet kezdett élni. Részt vett a közös étkezéseken, beszélgetett velünk, együtt nevettünk, és végre úgy viselkedett, mint egy normális idősebb nővér. Szerettem őt, és most is szeretem, teljes szívemből, vagy még annál is jobban. A korkülönbség ellenére, megvan a kapocs közöttünk, és cinkos társa voltam, talán túl sok dologban is. És most, ebben a pillanatban elkövetem életem talán legnagyobb hibáját, mert úgy döntök, hogy hallgatok.

Harmadszorra végigjárva a kollégium összes folyosóját, megbizonyosodok arról, hogy Mira nincsen itt. Kétségbeesetten rohanok el a lift mellett, ezúttal a lépcsőt választva. Kettessével veszem a fokokat lefelé, ahogy a hall irányába sietek. Hiába futok össze bárkivel is, úgy tűnik senki sem látott a közelben egy hétéves kislányt.
   Kezdek egyre jobban megijedni és elveszteni a józan ítélőképességemet. Fogalmam sincs, hogy merre kellene keresnem a lányt, hiszen az egész kampusz hatalmas, és talán már nincs is az egyetem közelében. Mi van ha csak sétálni akart a folyosón, vagy a kollégium előtt, de valaki magával ragadta és elhurcolta? Itt a főváros közepében is történhet ilyen? Hiszen annyi ember és kamera van mindenhol. De mégis, hogy szívódhatott fel egy elsős kislány ennyire egyszerűen?
   A nővérem eltűnése akkora nyomot hagyott bennem, hogy most csak a legrosszabbra tudok gondolni. Bármi történt Mirával, az én lelkemen fog száradni, és azt a hatalmas nyomást már nem fogom kibírni. Hiszen a nővérem felszívódása is az én hibám, ha akkor szólok a szüleimnek, talán mindez nem így alakult volna.
   Az udvaron végighaladva, több embert is megállítok, és kérdezősködni próbálok, de nagy elkeseredésemre semmilyen hasznos információt nem kapok. Mintha a kishúgom ugyanúgy eltűnt volna, mint évekkel ezelőtt az anyja.
   Hiába szaladok körbe a kollégiumok között, sehol sem látom a kislányt, és miután az egyetem épületeit is végigjárom, már tényleg nem tudom, hol kereshetném tovább. A Nogsaeg felé kezdek el sétálni, abban reménykedve, hátha Mira csak sétálni indult, és sikerült visszatalálnia a kollégiumhoz, azonban ez az ábránd annyira kétes, hogy szinte hinni sem tudok benne. Észrevétlenül telik meg könnyel a szemem, ahogy egyre csak azon agyalok, hogy hová mehetnék ezután. Kénytelen leszek szólni a rendőrségnek, hiszen egy elveszett kislányról van szó, ebben a hatalmas városban. Mit rontottam el, hogy ismét ez történik velem?
   A kollégiumhoz közeledve, igyekszem letörölni a könnyeimet, és felemelt fejjel megtenni az utolsó pár métert, ekkor azonban meghallok egy ismerős nevetést. Azonnal a hang irányába fordulok, és a távolban meglátom Mirát, a hátán a mackós táskával, mellette Taehyung égbenyúló személyével.



4 megjegyzés:

  1. Huh nagyon kíváncsi vagyok, hogy hogy került össze Mira és Taehyung :D Alig várom a folytit :D Köszönjük a gyors részt! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én köszönöm a folytonos hozzászólásaidat! 💕

      Törlés
  2. XD pont taehyunggal talál rá. De minek volt taehyunggal? Ez most nagyon tetszett. Én is megpróbáltatam írni egy kis könyv félét, és szerintem nem is megy rosszul hetedikes létemre de az enyém éhezve képest semmi. Csodállak, mindig amikor ezt olvasom a lelket önt belém és könnyebbek a napok. Köszönöm hogy írsz. Imádom az írásodat. Ez már nem csak egy egyszerű írás ez egy művészet. ��

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ne túlozz, még a végén el is hiszem. Nagyon jól esik hogy ezt gondolod és most is vigyorogva írom a kommentet.
      Neked pedig azt tudom ajánlani hogy olvass sokat (ne csak itt, hanem könyveket is), és gyakorolj. Az első írásom nekem sem volt valami jó, mára már sokat fejlődtek. Úgyhogy hajrá.
      És neked is köszönöm hogy mindig írsz a részekhez! 💕💕

      Törlés