A
reggeli kávémat szürcsölgetve, egy megmaradt pizzaszelettel a tegnap esti
rendelésből ülök az ablakpárkányon, és magamban számolgatom, hogy mennyi időm
van az első órámig. Aludhatnék még legalább egy órát, de a fejemben motoszkáló
gondolat nem enged nyugodni.
Hyemi meg van győződve arról, hogy köztem és őnagyképűsége között mély
kapcsolat van, amit én titkolni próbálok. Hiába magyarázom már vagy húsz perce,
hogy mindez csupán egy félreértés, a szobatársnőm nem hajlandó tágítani az
állítása mellől.
– Csak
összefutottunk az udvaron, nem történt semmi különös – hadonászok a pizzával
a kezemben. – És segített felhozni a
húgomat, ennyi.
– Szóval
ha jól értem, Kim Taehyung, a srác akiről én még egyetlen pozitív dolgot sem
hallottam a pénztárcáján kívül, hajlandó volt minden hátsó szándék nélkül
segíteni neked.
– Pontosan
– bólogatok szaporán.
– Ha
nem gond, érdekelnének a részletek is – áll fel az ágyára, szokásosan
takaróba burkolózva, és az egyik magasabban levő polcáról leemel egy
jegyzetfüzetet. Ráérősen kezd lapozgatni, majd a kezébe véve egy tollat,
valamit belefirkant a füzetbe. Ezután a tekintetét ismét rámszegezi. – És ha azt mondod, hogy gond, az csak annyit
jelentene, hogy titkolnivalód van.
– Hát
– nyelek nagyot, felkészítve magam az elkövetkezendő ferdítésekre. Eszem ágában
sincsen mindenről beszámolni. – Tudod, a
húgomat kerestem, és amikor megtaláltam, épp Taehyunggal volt.
– Taehyunggal?
– kérdez vissza a fejét ingatva.
– Igen
– kezdem el lóbálni a lábam. – Vele. Én
pedig lekiabáltam a fejét, hogy mit keres Mira közelében – szorítom ökölbe
a kezem. – Aztán kiderült, hogy nincsen
probléma, és Mira is kedveli őt.
– Mira
is? – hangsúlyozza ki erőteljesen az utolsó szót.
– Csak
ő – vágom rá. – Én nem. – Ismét
nyelek. Mintha most szárazabb lenne a szám a szokottnál. Megnyalom a szám
szélét, majd ráharapok az alsó ajkamra. Feszengek, úgy érzem magam, mint holmi
kihallgatáson. – Ezután meghívott egy
kávéra.
– Ő
fizette? – érkezik a váratlan kérdés.
– Igen.
– Miért
nem te?
– Mondjuk
azért, mert éppen csóró egyetemista vagyok – mondom kissé felháborodva.
Miért számít, hogy ki fizette azt a nyeszlett kávét?
– Milyen
kávét ittatok?
– Mi
értelme van ezeknek a kérdéseknek? – pillogtatok rá a homlokomat ráncolva.
– Itt
csak én kérdezek – csapja össze a noteszt. – Úgyhogy énekelj csak kismadár, milyen volt az a kávé?
– Édes,
sok tejjel meg cukorral, tejszínhabbal a tetején – kezdem sorolni. – Tegnap nem volt időm kávézni, úgyhogy jól
esett.
– Ha
most lemennél az előcsarnokban álló kávégéphez, milyet vennél? – ír fel pár
szót az ismét kinyitott jegyzetfüzetébe.
– Ez
most hogy jön ide? – akadékoskodok.
– Csak
válaszolj, Sora.
– Valószínűleg
egy espressót – rántom meg a vállam az értelmetlen kérdés miatt. Fogalmam
sincs, hogy hová akar ezzel kilyukadni. – És
mielőtt megkérdeznéd, hogy miért, azért mert erős koncentrátumú és szeretem a
kesernyés ízét. Na meg ébren is tart.
– Érdekes
– jegyzi meg bólogatva. – Nos,
hallgatlak tovább. Kávéztatok, ő fizetett, aztán elmentetek egy szobára? Vagy a
kocsijában intéztétek el?
– Hyemi,
nem vagy normális – súrolom meg az arcom a kellemetlen feltételezés miatt.
El sem szeretném képzelni, hogy milyen lenne ha... – Mondtam már, hogy nem történt semmi. Különben is, Mira végig velünk
volt.
– Azért
nem történt semmi, mert Mira is ott volt? – emeli fel magasra mindkét
szemöldökét, meglepődött arkifejezést kreálva.
– Nem
– mondom már-már kiáltva, az izzadt kezemet a nadrágomba törölgetve.
Öntudatlanul kezdem el ropogtatni az ujjaimat. – Közöttem és Taehyung között nincsen az égvilágon semmi – hajtom le
a fejem a hirtelen rámnehezedő nyomás miatt. Egyáltalán miért kell nekem
minderről beszámolnom?
– Biztosan?
– kontrázik.
– Igen.
Egészen biztosan – válaszolok nyugodtságot erőltetve magamra. A kezembe
kapok egy közel heverő ceruzát, és azzal kezdek el játszadozni.
– Mondd
ki a nevét – utasít Hyemi. Most már igazán kezd elegem lenni ebből az
egészből.
– Miért?
– Csak
mondd.
– Nem
akarom – sóhajtok fel, megszorítva az íróeszközt.
– Ismételd,
Kim Taehyung.
– Kim
Taehyung – teszek eleget a kérésének, a szememet forgatva. – Figyelj, Hyemi, hiába próbálsz bármit is
kiszedni belőlem, nincs mit mondanom. Én sem értem a srác viselkedését, de egy
dologban biztos vagyok, köztem és Taehyung között nincsen és nem is lesz
semmiféle viszony vagy kötelék – emelem fel a fejem, a szemközti hatalmas
falra tekintve. Kell valami oda, túl nagy az üres felület.
– Sora,
magadnak talán hazudhatsz, de engem nehezen tudsz átverni – csukja össze
elégedetten a noteszét, majd a tollát a füle mögé biggyesztve, közelebb húzódik
hozzám. – A szavak csak a beszéd egy
kevés részét teszik ki. Tagadni lehet, de a jelek mindig árulkodnak. Izzadó
kéz, félrepillantás, lehajtott fej – teszi karba magabiztosan a kezét. – Minden egyes szavad ellentétben áll a
testbeszédeddel. Az ujjaidat tördeled, kiszáradt a szád, sőt észrevétlenül még
rágod is. Akárhányszor kiejtetted Taehyung nevét, vagy a földre, vagy a szoba
valamelyik távoli pontjába bámultál. Megpróbálhatsz tagadni és titkolózni, de
nem véletlenül járok pszichológiára – mosolyog rám amolyan átlátok rajtad vigyorral.
– Francba
– mondom, bár nem igazán tudom, hogy Hyemi elemzésére, vagy a kezemben éppen
eltörő ceruzára reagálok. Nagyokat pillogtatok az immár két részból álló
ceruzára. Észre sem vettem, hogy ennyire erősen szorítottam.
Hyemi csak nevet rajtam, mint aki mindent sokkal jobban tud nálam. Pedig
hiába a pszichológiai maszlag, tudok amit tudok. Taehyung távol áll tőlem,
minden szempontból. Azt talán én is észrevenném, ha az érzéseim kelletlenül
irányt váltanának, de biztos vagyok benne, hogy az egyetlen dolog, ami miatt
aggódnom kell, hogy túléljem ezt a félévet az egyetemen. Ami pedig Hyemit
illeti, ha neki így tetszik, hát legyen, egy kreálmánnyal több rólam, elfér a
sorban, a többi között.
– Megjöttünk
– érkezik be a szobába Eunbi a húgommal, túlsgosan is hangosan.
Az első számú barátnőm addig nem hagyott
békén, amíg el nem vihette Mirát a kedvenc palacsintázójába. Engem persze nem
hívott, bár különösebben nem is bánom. Nem hiányzik a reggeli diabétesz adag.
Az egyetlen dolog, amit furcsának tartok, hogy mióta megérkezett Mira, mintha ő
lenne a kiskedvenc. Először Taehyung, most meg Eunbi... De legalább jól érzi
magát a barátaim körében. Kivéve Taehyungot. Ő nem a barátom.
– Képzeld,
Sora – lép hozzám a kislány hatalmas mosollyal az arcán. – Eunbi vett nekem egy tündéres tolltartót
– nyomja a kezembe az említett tárgyat. A tolltartó úgy csillog, hogy szinte
kiégeti a szememet. Talál Mirához, ugyanolyan élénk és vidám.
– Biztosan
egy vagyonba került – pillantok félszemmel Eunbire.
– Dehogy
– legyint a lány. – Igazából nekem
tetszett meg, és muszáj volt megvennem. Annyira cuki.
– Nem
tudom, hogy melyikőtök a gyerek – rázom meg a fejem felsóhajtva.
– Azt
én sem – csatlakozik Hyemi. – Egészen
különleges vagy, Binnie.
– Kérlek
Hyemi kedves, nem vagyok kíváncsi a felsőbbrendű véleményedre – húzza ki
magát Eunbi, hogy valamivel magabiztosabbnak tűnjön. – A becézést pedig hanyagoljuk, ha lehet.
A két lány közötti kapcsolat, hogy is
mondjam... eléggé érdekes. Nem mondanám azt, hogy utálják egymást, sőt néha
egy-egy kedves mondatot is elhullatnak egymás jelenlétében, de ha Eunbi egy
lakatlan szigetre kerülne egy kiskutyával, meg Hyemivel, és csak egyikőjüket
menthetné meg, nagy valószínűséggel a kutyát választaná. És úgy gondolom, hogy
ez fordított esetben is így történne. Őket minden bizonnyal nem barátnőknek
teremtette az ég.
– Lányok,
hogy van erőtök ilyen korán veszekedni? – nyújtózkodom leszállva a
párkányról.
– Pár
perc múlva tíz – pillant a telefonjára a szobatársnőm. – És nem veszekedünk, ez csak egy lágy
összeszólalkozás.
– Hát
jó – rántok vállat. – Nevezd aminek
akarod – libbenek be a fürdőbe, bezárva az ajtót. Van egy sanda gyanúm,
hogy ha nyitva hagyom, valamelyikőjük rám nyit.
Beszállok a zuhanyzóba, és megengedve a forró
vizet, eldöntöm, hogy ma jó napom lesz, nem tehet keresztbe senki. Anya este
fog érkezni az állomársa Miráért, addig pedig szeretnék egy kevés időt
eltölteni a húgommal. Nincsen ma sok órám, csak fél kettőig leszek bent, utána
pedig elmehetnénk sétálni a városba. Már itt lenne az ideje, hogy alaposabban
felfedezzem Szöult.
Kiszálva a zuhany alól körülölel az enyhe vanília illat. Egy laza copfba
kötöm a hajamat, és a változatosság kedvéért ezúttal a szempillaspirál mellé
még egy halvány szájfényt is felviszek az ajkamra. A tükörbe nézve, most a
megszokottnál talán egy fokkal csinosabbnak érzem magam. A krémszínű felső
teheti, amit Eunbi ajándékozott nekem, esetleg a kivételes mosoly az arcomon.
Többször kellene ehhez hasonló boldog
napokat beiktatnom.
Kilépve a fürdőből, a két újdonsült barátnőm csodálkozó tekintetével
találkozom. Nem szoktam túl gyakran divatosan öltözni, ez tény, a saját ízlésem
meglehetősen különös, de mégsem kellene ennyire megbámulni, ha néha napján
magamra veszek egy szebb ruhadarabot is.
– Jól
áll a póló – jegyzi meg kedvesen Eunbi. – Ebben több pasit tudnál felszedni.
– Eunbi...
– szólnék rá, ám Hyemi megelőz.
– Arra
nincsen szüksége Sorának, akad így is udvarlója – mondja vigyorogva.
Azonnal a lány felé fordulok, majd
rámeresztve a szempáromat, tudatom vele, hogy egyetlen szót se merjen mondani Taehyungról,
vagy kicsinálom. Csak az hiányzik, hogy Eunbi bármit is meghalljon a srácról,
félek hogy már holnap az esküvőnket kezdené tervezgetni. A francba azzal a
hülyével, kellett neki a tegnap színészkedni Hyemi előtt.
– Ez
igaz? – fordít maga felé a barátnőm. – Te
jó ég, ki az a srác? Magas, jóképű, pénzes? – kérdezi izgatottan.
– Hyemi
csak viccelt – nevetem el magam kényszeredetten. – Nicsen semmilyen srác képben – próbálom kikerülni Eunbit, a
fogashoz lépve. Hyemi szorosan utánam tart.
– Tudod,
Sora, azt érdekesnek tartom, hogy az elmondásod szerint az erős kávét
preferálod, a tegnapi mégis ízlett – áll előmbe a szobatársnőm,
megakadályozva abban, hogy elvegyem a fogasról az egyik vékonyabb kabátomat. – Ez csak annyit jelent, hogy annak a
bizonyos személynek a jelenléte olyan kellemes volt, hogy egy számodra nem
kifejezetten kedvelt dolog is finomnak tűnt.
– Te
kávézni voltál a tegnap? – szökken utánunk Eunbi. Még jó, hogy az előbbi
mondat valódi jelentését nem fogta fel.
– Mégis kivel?
– Na jó lányok, nekem mennem kell –
surranok el mindkettőjük mellett. Sietősen leakasztom a kabátomat, majd az ajtó
kilincséhez nyúlva arra készülök, hogy világgá szaladok a két lány elől,
valamint Hyemi feltevésének idegesítően igaz része elől. – Úgyhogy én most... – köszönnék el, azonban a mondatom utolsó sora
már nem hangzik el, mert nekiütközöm az ajtó előtt álló valakinek.
Meglepődve teszek meg pár lépést hátrálva,
majd felpillantok a fölém magasodó alakra. NamJoon az.
– Sietsz
valahová? – kérdezi mély hangján.
– Ami
az illeti, igen.
– Akkor
rossz hírem van – tol a képembe egy papírlapot.
– Ez
meg mi? – kérdezem a lapot vizsgálgatva. Kedves Miss Park Sora... értesítjük önt.... kilakoltatás. Mi a...?
Kilakoltatás? – Ugye csak szivatni
akarsz?
– Sajnos
nem – rázza meg a fejét a srác. – Valaki
igényelte hogy rakjanak ki téged a kollégiumból, a diri pedig aláírta a papírt.
Többet nem tudok a dologról, én csak közvetítek, de most el kell húznod a
dirihez aláírni pár lapot, aztán pakolhatsz és mehetsz.
– Ez
őrület, én nem csináltam semmit. Ok nélkül nem rakhatnak ki innen.
– Az
igazgató dönt, és ha valaki a távozásodat akarja, ő meg belement, te már sokat
nem tehetsz.
– De
mégis ki a franc... – gondolkodom el. Hiszen én próbáltam mindvégig
csendesen meghúzni magam.
– Ha
tippelhetnék, akkor valamelyik kiváltságost mondanám – rántja meg a vállát
unottan.
– Kiváltságos?
– kérdezek vissza. Nem egészen értem, hogy miről beszél.
– Cégesek,
pénzes zsákok, támogatók. Tudod, a pénz hatalom. Most meg nyomás a dirihez, még
mielőtt engem baszna le, hogy nem szóltam időben – tol maga előtt ki a
szobából. Rá sem jövök teljesen, hogy mi történik, egészen addig, amíg el nem
érek az igazgató irodájának hatalmas és ijesztő ajtaja elé. Valaki a
távozásomat kívánja. NamJoon szerint a kiváltságosak élhetnek ezzel a privilégiummal,
hogy egy személyt bármilyen nagyobb indok nélkül kitegyenek a kollégiumból.
Dehát ez nevetséges. Ki utálhat engem ennyire?
Belépek
a hatalmas terembe. A fehér falak kiszívnak belőlem minden cseppnyi bátorságot.
Végigsétálok a sötét szekrények mentén, és a széles íróasztal előtt állok meg,
mélyen meghajolva.
– Név?
– kérdezi a fekete irodai széken ülő, középkorú férfi. A hangja mély, rekedtes,
a hanglejtése megköveteli a tiszteletet. Inget és zakót visel, de az utolsó két
gombja nincsen begombolva.
– Park
Sora – mondom bizonytalanul. – A
kilakoltatás miatt vagyok itt.
– Vagy
úgy. Foglalj helyet – mutat az íróasztal előtt levő egyik székre. Leülök,
de így még kényelmetlenebbül érzem magam. – Ezeket kell aláírnod – nyújt át pár papírt és egy tollat.
– Elnézést,
de megkérdezhetem, hogy miért kell távoznom? – köszörülöm meg a torkomat,
hogy valamivel erősebb legyen a hangom.
– Szabálysértések,
a szomszédos diákok zavarása, nem megfelelő viselkedés – kezdi el sorolni a
férfi. Hiszen ennek fele sem igaz.
– Nem
lehet, hogy valakivel összekever?
– Park
Sora vagy, nem? – kérdezi, mire csak biccentek. – Nogsaeg kollégium, 410-es lakás? – Újabb biccentés. – Akkor teljesen biztos, hogy te vagy az.
– De
uram, én nem tettem semmit.
– Igen, mind ezt mondják. Én nem tettem semmit, nem én cigiztem bent a szobában, nem
én törtem ki az ablakot, nem én hallgattam hangosan a zenét az éjszaka közepén,
többszöri felszólítás után is – könyököl az asztalra, közelebb hajolva
hozzám. – Soha senki sem hibás. De a kérelmek
okkal történnek, és az igazgatóság mindegyiket alaposan átvizsgálja. Sajnálom
Sora, de nem viccből ülsz most itt. Kérvény érkezett a kilakoltatásodról,
nyomós okokkal. Úgyhogy kérlek, írd alá a papírokat és ne húzd az időmet.
– De
én... – Fogalmam sincs mit mondhatnék. Mivel kellene védekeznem? Kiállhatok
én az igazgató és valamelyik kiváltságos diák ellen? Érne valamit a szavam? – Legalább elmondaná, hogy ki utál ennyire
engem?
– Sajnálom,
de a diák igényelte a névtelenséget.
– Ez
egy vicc – csapok az asztalra, miután aláírom a papírokat. – Ilyen nem lehet, uram ez igazságtalan.
– Felelned
kell a tetteidért. A papírokon többek között az áll, hogy a többszöri
alkalommal dohányoztál a szobában a tilalom ellenére. Talán meg kellene
fontolnod a leszokást – döl hátra a székén, elvéve a papírokat.
– Hát
hogyne – állok fel ismét meghajolva. Még jó, hogy nem is dohányzom.
Ráadásul pont az igazgató mondja ezt, miközben kilóg a zsebéből a cigaretta
csomagolása.
Sem
én, sem Hyemi nem dohányzunk, sőt Eunbi sem. Jó, a barátnőm talán elszív a
bulik alkalmával egy-két szálat, de a kollégiumban biztosan nem. Rajtuk kívül
Jungkook és YoonGi jártak még a szobánkban, viszont ők sem cigiztek. Az
egyetlen alkalom, amikor valaki rágyújtott a szobában, az... Taehyung. Az az
aljas alak! A francba, az első napomon rámküldte az épületfelelős vénséget,
pedig ő maga dohányzott bent. Hiszen más nem lehet, csak ő! Elhiteti velem,
hogy nincsen semmilyen nézeteltérés közöttünk, másnap pedig kidobat a
kollégiumból. Csak tudnám, hogy mit élvez ebben... A szenvedésemet? Remélem
megfullad nevetés közben.
Idegesen veszem a lépteket a Nogsaeg épületig, ám a megszokottal
ellenben most nem szállok ki a liftből a negyedik emeleten, hanem egészen a
legfelső szintig megyek, meg sem állva NamJoon ajtajáig. Hangosan kopogtatok
rajta, annyira, hogy még a kezem is belesajdul, hogy a srác a düborgő zene
ellenére is meghalljon. Én lettem kipakolva a semmiért, miközben NamJoon úgy
hallgatja a zenét, hogy még a szomszédos kollégium is tisztán hallja.
– Mi
van cica, ennyire hiányoztam? – nyit ajtót.
– Add
meg Taehyung számát – mondom, eltekintve a korábbi idegesító mondatától.
Még egyszer cicának szólít és a cipőm nyoma fog virítani a képén.
– Téged
is behálózott? Az a nőcsábász mindig meglep – keresi elő a telefonját.
Miután sikeresen rátalál a kért telefonszámra, átnyújtja a készüléket. – Csalódás fog érni szivi, Taehyung nem
szokta felvenni a telefont a csajoknak. Inkább gyere be hozzám, én
megvígasztallak – akarja átkarolni a vállamat, azonban arréb lépek. Még
hogy csalódás? Ki lettem pakolva a kollégiumból! Viszont ha Taehyung nem lesz
hajlandó felvenni a telefont, arra mérget vehet, hogy az ő arcán is ott lesz a
nyomom, kék és lila színekben.
Idegesen pötyögöm be a számot, majd a fülemhez emelve a készüléket,
próbálok arra koncentrálni, hogy nyugodt hangon szólaljak meg, már amennyire a
helyzet engedi.
– Ki a
halál mer zavarni ilyenkor? – hallom meg a vonal tulsó végéről a srác
hangját. Nyúzottnak, álmosnak tűnik. Biztosan aludt. Remek.
– A
kurva életbe Taehyung, kicsapattál a kollégiumból! – kiáltom hangosan.
NamJoon szemei elkerekednek a reakciómon. Nem éppen így terveztem a
köszöntésemet, arra azonban nem számítottam, hogy a szőke hangja ennyire
feltolja bennem a pumpát.
– Csak
egyetlen személy van, aki így mer beszélni velem. Neked is szia, Sora –
mondja ásítozva. – Mi késztetett arra,
hogy felhívj?
– Ne
játszd nekem a tudatlant. Ki lettem lakoltatva a kollégiumból, te barom.
– És
ezzel az információval én mihez kezdjek? – kérdezi nemtörődöm stílusban.
Szinte látom magam előtt ahogy megrántja a vállát és átfordul a másik oldalára.
– Miattad
van ez az egész – visítom az ajtófélfára csapava. NamJoon szabályosan
megrémül tőlem.
– Sora,
nem tudom, ki mit mondott, de most kivételesen nicsen közöm ehhez –
válaszolt túlzott nyugodtsággal. Ha átnyúlhatnék a telefonon, tuti
megfolytanám, amiért ennyire higgadt. – Szerintem
valaki csak szivatni akar.
– A
nagy francokat. Az előbb jártam az igazgatónál és nekem nem úgy tűnt, mintha ez
csak egy vicc lenne.
NamJoon egy pohár vízzel kínál, hogy
valamelyest lenyugodjak, de azonnal visszautasítom. Ha a kezembe adná a
poharat, nagy valószínűséggel ugyanazzal a lendülettel önteném az arcába a
vizet.
– Csak
azt áruld el, hogy mi bajod velem? – kérdezem immár csüggedten.
– Sora,
mondtam már, hogy nincsen problémám veled – sóhajt fel. – Nem én jelentettelek.
– Akkor
mégis ki? Ki akar ennyire megszabadulni tőlem? – vékonyodik el a hangom, és
bármennyire is igyekszem elfojtani magamban, a szememből előtörnek az első
könnycseppek. – Ez volt az egyetlen
lehetőségem itt, ha kilakoltatnak, húzhatok vissza a szüleimhez –
törölgetem a szemeimet. Hiába próbálom erősnek mutatni magam, biztos vagyok
benne, a srác már rájött arra, hogy sírok.
– Nyugodj
meg, és figyelj. Kurvára nincsen kedvem a nyöszörgésedet hallgatni –
mondja, ezúttal már sokkal erőteljesebb hangon. – Mondtam már, nem én tehetek róla, hogy ki lettél pakolva, semmi közöm
az egészhez. Ezer más dolgom lenne, de kénytelen vagyok az indokolatlan vádaskodásodat
hallgatni.
– A
francba, Taehyung. Téged ez egyáltalán nem érdekel? – bukik ki a számon a
kérdés. Arra vágyom, hogy azt mondja érdekli, hogy együtt érezzen velem, hogy
segítsen. Hiszen ő képes lenne rá, ebben biztos vagyok.
– Nem
– érkezik az egyszerű válasz. Szinte gyomorba rúg ez a rövidke szó, annyira
rosszul esik.
– Remek
– szedem össze magam. – Akkor nem
rabolom tovább az idődet – nyomom ki
a készüléket, majd egy hamis vigyort villantva a még mindig meglepett NamJoonra
indulok el a saját, vagy immár csak volt szobám felé. Ilyen szerencsétlen is
csak én lehetek.
Váo ez meglepett .Nagyon tetszett. Kivancsi vagyok ki volt az a "kedves" aki kirugatta Sorát a kolibol. És ez a dolog taehyunggal, kíváncsi vagyok mit fog lépni erre, hogy Sora ő rá gyanakszik és jogosan. Csak így tovább.😍❤️
VálaszTörlésÖrülök hogy tetszett! A következő részből minden ki fog derülni, sőt talán még több is, mint amire számítanátok. 💕
TörlésTae egy igazi kis pöcs :D bár szerintem nem ő volt a bűnös. Minden esetre kíváncsi vagyok :)
VálaszTörlésTae már csak ilyen, nem lehet megfejteni... :)
TörlésÁááá.... Tae nem hazuttolja meg magát!!! Imádom!!! :) Alig várom mi lesz Sorával!
VálaszTörlésKöszönöm szépen, örülök hogy tetszett! A következő hétvégén érkezik a rész. :)
TörlésWaow, most találtam ide, de elképesztő, imadom<3
VálaszTörlésKöszönöm szépen! Örülök, hogy tetszik! ♥
TörlésÚristen, esküszöm minden egyes rész egyre jobb és jobb. Szerintem kijelenthetem nyíltan, hogy függő lettem!😁😁 Nagyon várom a kövi részt 😊💞
VálaszTörlésNagyon aranyos vagy, köszönöm szépen! 💕 nagyon örülök hogy tetszett a rész, igyekszem tartani a szintet és fejlődni is. 😊
Törlés